Megbotlottam a nyitott bőröndömben, és akkorát zakóztam, hogy az egész szoba visszhangzott a robajtól. A magassarkúm beleakadt a zsebének hálójába, a térdem a ruháim között hevert, én pedig elterülve feküdtem hason a padlón, miközben a bőrönd cipzárja a combomat nyomta. A fekete szűk mini ruhám legszűkebb része megadta magát, és éreztem, ahogy a nyitott erkélyablakon beáramló levegő simogatni kezdte csupasz fenekemet. Megborzongtam. Határozottan szerencsétlen volt a helyzetem, és komolyan el kellett gondolkodnom, hogy a francba fogok még több kár okozása nélkül felállni. Ja, azt hiszem, szép kihívás lesz.
Igazából fogalmam sem volt, hogy mit kerestem egy puccos hajón a Csendes-óceán kellős közepén (na, jó nem a közepén, mert elvégre csak pár órája hagytuk el Los Angeles-t), miközben otthon annyi dolgom lett volna még, mint például számlákat várni, olvasni, mosni, takarítani, moziba menni és nem utolsó sorban DOLGOZNI. De persze voltam olyan kedves és figyelmes, hogy elkísértem a legjobb barátnőmet a „pasi hajkurászó túrára”. Nem, nem én neveztem el így.
Műkörmeimmel, amit erre az útra csináltattam, a halszálka parkettát kopogtattam, és töprengtem a jó megoldáson. Végigfutott az agyamon minden lehetetlen ötlet, de el kellett vetnem, ugyanis négy üveg pálinka volt a ruháim közé csomagolva külön Bonnie kérésére. A könyököm és a csípőm sajgott. Nagy esély volt rá, hogy később ez meg fog látszani. Viszont ezen nem volt időm görcsölni, mert húsz perc múlva az étteremben felszolgálják a vacsorát, én pedig lemaradok róla. Természetesen a telefonom az ágyon hevert, így nem tudtam üzenni Bonnie-nak, hogy „S.O.S Taknyoltam egy nagyot, és beletekeredtem a bőröndömbe. PLS, ments meg!”
A lábam elkezdett zsibbadni, így nem volt mit tennem, feltérdeltem, pechemre pont rossz helyre. Éreztem, hogy a térdem alatt az egyik dugi pálinkásüveg roppan egyet. Szörnyű cefreszag terjedt szét a szobában, még szerencse, hogy az erkélyajtót nyitva hagytam. Ezután éreztem, ahogy a térdem alatt a ruháim átnedvesednek, és minden apró mozdulatomra ropogott az üveg. Persze, így nem tudtam felvenni egy másik göncöt a mostani szakadt helyett, ráadásul a combomba is belenyomódott a cipzár mintája. Őszintén reméltem, maradt legalább egy tiszta ruhám, olyan, ami a lilás foltot is eltünteti, de ez általában nem így szokott történni. Kösz univerzum, igazán köszi!
Amilyen gyorsan csak tudtam, kiszedtem a cipőm sarkát a hálózsebből, és felálltam. Próbáltam menteni a ruháimat az alkoholtól, de mivel az üveg középen volt, így esélyem sem lett volna erre. Hihetetlen gyorsan szétterjedt a folyadék, és amelyik ruhám még nem lett volna alkohol áztatta, abba üvegszilánkok fúródtak, ezzel vagy szúróssá téve vagy kiszakítva azt. Utóbbi természetesen egy másik elegáns ruhám volt, előbbi pedig az összes többi. Király. Nemhogy ma estére nem tudtam mit felvenni, most már holnapra sem fogok tudni.
Az ágyon ebben a pillanatban rezegni kezdett a telefonom a kijelzőn jelezve, hogy üzenetem érkezett:
Bonnie üzenete: Itt állok az étterem előtt. Hol vagy? Mindjárt felszolgálják a vacsit.
Lennon üzenete: Azt hiszem, kihagyom.
Bonnie üzenete: Mi? Miért?
Lennon üzenete: Átborultam a bőröndön. Kiszakadt a ruhám. Összetört a pálinka, emiatt az összes göncöm elázott. Remélem elég indok.
Bonnie üzenete: De ugye jól vagy?
Lennon üzenete: Igen, viszont azt hiszem, holnap meztelen leszek.
Bonnie üzenete: Máris megyek! Tisztességesen ki akarlak röhögni.
Nem telt bele két perc, és Bonnie már kopogott az ajtómon. Ahogy belépett, és meglátta a ruháimat a földön, leroskadt az ágyra, és visítva röhögött szerencsétlenségemen, holott megszokhatta már, velem nem megy simán az élet. Legutóbb a naptej borult ki a táskámban, mikor leugrottunk San Diegoba. Hátat fordítottam neki, és lehajoltam, megfeledkezve arról, hogy a ruhám hátulja kiszakadt. Ezzel természetesen bepillantást engedtem a csodálatos fenekemre. Hallottam, ahogy fulladozik a nevetéstől. Kiráztam a kezem ügyébe akadó tűzpiros szexi extra minit, amit talán, de csak talán, megmenekíthettem a szilánkoktól, szakadástól, alkoholtól és egyéb anomáliáktól.
‒ Azt hittem, csak viccelsz, hogy kiszakadt a ruhád. De basszus! Kint a picsád – ütögette az ágyat nevetés közben. Ha jól láttam, a szeme is könnyezett. Aztán folytatta. – Ráadásul olyan szag van, mint egy kocsmában.
‒ Ha-ha-ha, rohadt vicces. Nem is tudom, ki mondta, hogy kell neki pálinka – morogtam.
‒ Kell a belső fertőtlenítés. Ugye van egy a kézitáskádban is?
‒ Ahh. Hagyjál! – legyintettem. Haragudtam a pálinkára. Ne kerüljön a szemem elé többé. – Megyek, átveszem az egyetlen ruhadarabomat, ami nem vág meg, és nincs benne olyan szagom, mint egy alkoholistának – és bementem a szobámban lévő egyetlen ajtón.
A hajókabinom fürdőszobája nem volt túl nagy, de kicsi sem. Ahogy beléptem, rögtön előttem volt a vécé balkéz felől mellette, pedig egy zuhanykabinos hidromasszázskád, azzal szemben két mosdókagyló és egy óriási tükör. Igazából a hely egy kicsit szűkös volt, de igyekeztem felvenni a ribancos ruhámat, amit szintén Bonnie rakatott be velem. A rongy, amit felvettem, szinte akkora volt, mint aminek neveztem. Rongy. A szoknya része, ha annak lehetett nevezni, csak a fenekemet és a combom közét takarta, a felső része pedig betekintést engedett a dekoltázsomba. Még szerencse, hogy volt pántja, és nem a most divatos, elől összehúzós hát nélküli melltartókra hasonlított. Ha ez még nem lett volna elég, akkor a színe alapból vonzotta a tekinteteket.
Belenéztem a tükörbe. Felmutattam a hüvelykujjam a váll alá érő szőke hajú, kékszemű, fancsali mosolyú lánynak, és elkönyveltem, hogy jó nagy hülye, amiért nem a magánklinikán látja el a betegeit, hanem egy hajón játssza a kiéhezett fruskát. A tükörben lévő csaj nem én voltam. A visszafogottság legnagyobb ellentéte nézett vissza rám.
Bonnie még mindig az óriási franciaágyon feküdt, viszont már a telefonját böngészte. Gondolom kirakta a közösségiére, hogy éppen az egyik legnagyobb felhajtást övező hajón utazik Acapulco felé. Bonnie afféle netceleb csaj volt, akit egy csomóan követnek az összes közösségi oldalon. Volt vagy kétmillió követője az Instagramon, a Facebookon és a Twitteren pedig több ezer. Fogalmam sincs, hogy csinálta, de tudott a csaj. Persze adottságai is voltak hozzá. Hosszú fekete haja a derekáig ért. A szeme barna, az arca vékony és hosszú. Határozottan a mostani szépségideálnak számított. Nem volt kifejezetten sportos alkat, de egy csepp felesleg sem volt rajta, ami magas termetéhez előnyösen hatott. Sugárzott belőle a lazaság és a nemtörődömség. Totálisan az ellentétem volt kívül is és belül is. Belőle annyi önbizalom áradt, hogy akár kinyúlt pólóban is megjelenhetett volna, akkor is vonzotta volna a tekinteteket. Ezért néha úgy éreztem, mellette szürke kisegér vagyok, jogosan. Természetesen ezt nem úgy értettem, hogy emiatt féltékeny voltam, mert természetemből fakadóan nem tudtam volna olyan laza lenni, mint ő. Viszont néha kifejezetten rossz volt, mikor egy srác mindkettőnknek tetszett, és neki sikerült felszedni. Persze másnapra már mindketten elfelejtettük az adott srácot, így nem is vallanám be neki, hogy én is rá pályáztam, mert teljesen felesleges lenne. Meg ugye egyből bűntudatot éreznék, ha netalántán ezzel elvenném tőle a lehetőséget, hogy megtalálja a számára tökéletes pasit. Ha mégis megtudja, hogy nekem is bejön a kiszemelt srác, inkább rögtön megpróbál az illetővel összeboronálni, ő pedig keres mást. Ezért sem érezhetem magam rosszul, hogy ő szimpatikusabb a férfiak számára. Viszont én nem vagyok az a „keresek mást” típust. Nem vagyok az ilyen életforma híve. Elég nekem egyszerre egy pasi. Amúgy is, ha valakire odatéved a tekintetem, miközben Bonnie ostromolja a kiszemeltet, és megtetszik, nem merek odamenni hozzá (csak ha olyan estét csapunk, mikor rendesen felöntünk a garatra), inkább csak csendben kivárom, hogy észre vegyen. Talán ezért nincs pasim.
Megköszörültem a torkomat, mire Bonnie feltápászkodott az ágyról, és elismerően végigmért. Ha belegondolok, ő is elég kihívóan öltözött, annyi különbséggel, hogy neki ez a stílus jól állt, míg engem feszélyezett. Fekete necc harisnyát viselt, pezsgőszínű, szintén extra mini szűk rucival, hozzá pedig körülbelül tizennyolc centis magassarkút vett. Fogalmam sem volt, hogy tud akkora sarkakon egyensúlyozni, mikor az én gyakorlatom nagyobb, és mégis elestem a tizenkét centisemben. Jó, az hozzá tartozik a dologhoz, hogy a szandálomon volt egy masni, ami miatt összeakadt a két cipő, ahogy léptem. Na, jó. Ugráltam.
A hajó étterme gyönyörű szép volt, ha nem pedig mesébe illő. Kör alakú asztalok hevertek szétszórva a teremben. A székekre fehér székruhát húztak, amit égszínkék szalaggal szegélyeztek, míg az asztal fehér abroszára szintén égszínkék organzát terítettek. Az ezüst evőeszközökön megcsillantak a kristálycsillárok halvány fényei. A zenét egy négytagú vonószenekar szolgáltatta. Amennyire visszafogott vagyok az életben, annyira nem az én világom a klasszikus zene. Fura, de nálam ez fordítottan arányos. Viszont a rock… Bárhol, bármilyen mennyiségben. Oldalra pillantottam, és láttam, hogy Bonnie-nak sem igazán tetszik ez a kifinomult stílus.
‒ Hölgyeim! – üdvözölt minket a főpincér. – Szabadna a nevüket?
‒ Bonnie Matthews és Lennon Addams – mondta be a nevünket Bonnie.
‒ Dr. Addams? – kérdezte, mire bólintottam. – Kérem, kövessenek!
A körülöttem lévő embereket látva iszonyatosan alulöltözöttnek éreztem magam. Az extra mini ruhát valahogy még minibbnek éreztem, és próbáltam lejjebb húzni még ülve is. A komplexusomat tetézte, hogy az asztaltársaink mind kifinomult, gazdag negyven felettiek voltak, ránézésre a sznob fajtából. Igaz, első látásra nem szabad ítélkezni. Eléggé kínos pillanat volt, ahogy mindenki végigmért mindenkit, pedig a kórházunkban naponta részem volt megaláztatásban, ugyanis voltak olyan férfiak, akik azt hitték, a magánkórházakban azért is fizetnek, hogy a doktornők egyéb szolgáltatást is nyújtsanak. Nem is tudnám összeszámolni, hány olyan esetem volt, ahol a férfipáciens kikezdett velem, vagy éppen a nővérrel és velem is egyazon percben, édes hármasra invitálva. Szerencsére ilyen csak egyszer volt. A szexista faszt pedig kitiltották a klinikáról. Alapvetően pedig szerettem ott dolgozni. Kedvesek voltak a kollégák, a fizetés tökéletes volt, és voltak olyan betegeim is, akik teljesen szimpatikusak voltak, holott a tévében másként ismerhettük meg őket. A perverz seggfej szörnyű emléke befészkelte magát a fejembe, emiatt úgy éreztem, innom kell valamit, ami feloldja majd a bennem egyre nagyobbra növő feszültséget, így a felénk igyekvő pincértől rendeltem egy pohár vörösbort a legjobb fajtából.
‒ Kedveském! – érintette meg a kezemet a mellettem ülő idősebb nő, mire összerezzentem. – Nem akarok rosszat mondani Önre ezzel, viszont a ruhája a vacsorához egy kicsit hivalkodó – jegyezte meg halkan, és kedvesen mosolyogott. Valahogy nem éreztem rosszindulatúnak.
‒ Köszönöm, hogy szólt! Viszont történt egy kis baleset a ruhámmal, mikor véletlenül megbotlottam a bőröndömben. Csak ez a ruha volt olyan állapotban, amit vasalás nélkül fel tudtam venni pár perc alatt – magyarázkodtam kedvesen, holott nagyon nem volt kedvem a ruhámról beszélni, meg úgy általában arról magyarázkodni. Azt hiszem, a bor hatott, és amolyan leszarom tablettaként funkcionált.
‒ Ó. Értem. Csak úgy megsúgom, hogy a vacsora után a hajó keleti szárnyában ilyenkor remek partik szoktak lenni, amire gondolom, szívesen elmenne a barátnőjével – kacsintott az idősebb hölgy. – Egyébként Claire Newton vagyok – nyújtotta a kezét. Igen, határozottan szimpatikus nő volt.
‒ Dr. Lennon Addams. Örülök, hogy megismerhetem Claire.
‒ Nocsak. Milyen orvos, és hol dolgozik?
‒ Több szakterületre vizsgáztam le. Toxikológus, sebész és a sürgősségi a szakterületem a Hospiwood Magánklinikán.
‒ Majd egyszer meglátogatom. Esedékes lenne már kivizsgáltatnom magam.
Egész jól elbeszélgettem Claire-rel a vacsora végéig. Megtudtam, hogy minden évben a hajó vendége, mióta elvált a férjétől, és szeretett élni. Persze Bonnie is egyből szimpatizálni kezdett vele, miután a nő elmondta, hogy büntette meg a férjét, mikor az megcsalta. Így hármasban beszélgettünk a vacsora végéig, ami mennyei finom volt.
Előételnek francia hagymakrém levest ettem, ami az ízlelő bimbóimnak simogatás volt. A benne lévő olvadt sajt pedig kellően krémes érzetet nyújtott. Főételnek pedig tintahalat rendeltem kapros-túrós mártással. Hogyha létezhet olyan, hogy a kajától orgazmust kap az ember, akkor nekem tuti az volt.
‒ Akkor benéztek a partira? – kérdezte az előcsarnokban Claire.
‒ Attól függ, jössz-e velünk – villantottam rá legszebb mosolyomat.
‒ Lányok! Ácsi! A tényleges korom negyvennyolc. A két üveg bortól, amit most hárman megittunk, szédelgek. Jó ötlet ez?
‒ Figyelj! – tettem a vállára a kezem. – A korod senkit nem érdekel, a bort pedig vedd alapozásnak. Ha pedig véletlenül van egy hasonló rongyméretű valamid, mint ez – mutattam végig a ruhámon –, akkor pedig feltétlen jönnöd kell velünk. Ja, és a legfontosabbat elfelejtettem. Nélküled nem találunk oda – mondtam, és a kabinok felé toltam, mire nevetni kezdett.
‒ Jó lányok! De tudnotok kell, hogy két éve nem voltam bulizni. Az első dolog lesz, mikor odamegyünk, hogy kérünk három-három tequilát.
‒ Király! – bokszolt a levegőbe Bonnie. – De előtte kicsavarjuk Lennon ruháit, és pálinkázunk.
‒ Minek kicsavarni? – néztem rá furán. – Csak egy tört össze. Úgy számoltam, hogy te magad iszol meg első este egy üveggel, nem pedig a ruháim.
‒ Pálinka? – csodálkozott Claire.
‒ Aha – karolta át Bonnie. – Nem ittál még?
‒ Dehogynem, csak ömm… sokat, nagyon sokat. Tizenévesen elutaztam cserediákként Európába, és ott egy kis országban voltam, ahol ennek nagy kultúrája van. Egy este pedig kicsit túl sokat ittunk… Kijött belőlem, majd másnap este is, és harmadik este is. Vad egy év volt az biztos – nézett a távolba merengően, mintha megpróbálná újra átélni a pillanatot. – Bírtam azt a társaságot. A vendéglátóm - azt hiszem -, hogy Amerikába költözött. Lehet, felkeresem – mondta, mintha magához beszélt volna.
‒ Nekem nem kell ezt ecsetelni – mosolyogtam rá kedvesen. – Anyu magyar, és mikor meglátogatjuk a nagyszüleimet, akkor eléggé bevadulnak a dolgok. Nagyapa és a testvére szeretik itatni az embereket a nedűvel – nevettem. – Mindig ad pár üveggel, mikor visszautazunk. Nem is tudom, hogy mit fog ahhoz szólni, hogy így elpocsékoltam fél litert.
‒ Magyar az anyukád? Lehetetlen, de nem véletlenül Anna Takács?
‒ Igen, ő az – kerekedett el a szemem. Ez a nő egy médium.
‒ Kicsi a világ – tűnődött Claire. – Gyertek lányok! Ne legyetek meglepve, az élet ennél furább dolgokat is rejteget.
...
Minden jog fenntartva!