Üdv az életemben - A baleset
STEVEN
Ugyanaz a szöveg megint. Hagyjanak már békén a francba! Nem igaz, hogy nem tudják megérteni, magányra van szükségem. Fogják már be!
A dühöm nem csillapodott, és így nem csak a kokain, amit körülbelül fél órája szívtam fel, vonta el a figyelmemet a vezetésről, hanem a mellettem ülő hülye öcsém hangja is, aki miatt egy kellemetlen hajóútra küldött minket George, a menedzserünk, mert az a dinka gyerek a totál zizi titkárnőjét akarta meghúzni. Menjen a francba T.J.! Menjen el az egész Bro-Lock-Up!
Észre sem vettem, hogy a lábam a gázra taposott, így a megengedett sebességnél gyorsabban hajtottam.
– Francba már, Steven! – szólalt meg mögülem a legkisebb öcsém, Phil. – Hajtsál már lassabban, ember!
– Nem is megyek gyorsan – dörmögtem, majd lepillantottam a sebességmérőre, ami valóban sokkal többet mutatott annál, amit érzékeltem. Ezek szerint a szer hatott.
– Bátyus! Valóban egy kicsit sok a sebesség – szólalt meg a mellettem ülő T.J is széles mosollyal az arcán.
A dühöm kezdett a tetőfokára hágni. Nem láttam vörös ködön kívül mást magam előtt. Vigyázni akartam a számra, de a magamba tolt cucc nem engedte.
– Sok a sebesség? – tört ki belőlem a régóta magamban tartott sérelem. – Bezzeg mikor te vezettél ilyen gyorsasággal, és baleseteztél, amiben meghalt anya és Hailee, nem ezt mondtad!
– Ember! Fogalmad sincs, hogy mennyire nem tudok tükörbe nézni azóta! – emelte fel a hangját az az istenverte. – Mégis megpróbálok túllépni rajta, de te mit csinálsz? Kokain, fű, pia és nők minden mennyiségben!
– Igazad van! Engem jelentettek fel szexuális zaklatásért, és én listáztam a nőimet – köptem neki.
– Srácok! Itt kell lefordulni – szólalt meg Mike a hátsóülésről.
Reflexből balra fordítottam a kormányt, amikor észrevettem a szembejövő, szintén a mólóhoz vezető útra kanyarodó kocsit, de késő volt. Hatalmas erővel csapódtunk a járműnek. A légzsák kinyílt a csattanásra, miközben a fejem előre, majd hátra csapódott a támlának, utána újra előre bicsaklott. A szélvédő ekkor tört be, én pedig próbáltam az arcomat védve a szilánkoktól a légzsákba fúrni a fejemet. Nem éreztem félelemet, hála az anyagnak, de tudtam, az indulás előtt felszívott cucc még nagy galibát fog okozni, ha valaki komolyan megsérült abban a balesetben, amit én okoztam.
Amit én okoztam.
A mondat súlyát csak egy kicsit érte fel az agyam, miközben a másik kocsiban ülők egészségére gondoltam. Nem is a testvéreimére. Igen! Határozottan nagy szemétnek kellett volna éreznem magamat, de valahogy nem ment. A hülye testvéreim sosem fogták fel igazán, hogy mit érzek Hailee elvesztése után. Sosem kérdezték meg, hogy vagyok. Sosem beszélgettek velem. Nem! Abszolút nem aggódtam értük, hiszen ők sem tették akkor. Még az öngyilkossági kísérletem után sem. Csak a banda, meg minden.
Aha.
A bandát azért alapítottuk, mert szerettünk zenélni. Elválaszthatatlan testvérek voltunk egészen addig, míg T.J. be nem dobta, hogy vegyünk fel egy kislemezt. Onnantól pedig… Testvériség? Hagyjuk már! Mindegyiküket a karrierje érdekelte csak. Én pedig? Nem szálhattam ki a bandából. Nem bírtam volna megtenni velük, hogy pont akkor, mikor a Zafír rockegyüttes frontembere ránk talált, kiszállok ebből a nagy szarkupacból. Én hülye pedig még az egyetemet is otthagytam az utolsó évben, hogy turnézzam velük. A lószart kaptam cserébe.
