Lebuktatott játék - Jackson
Ugye csak viccelt az előbb? Nem hiszem el, hogy ez megtörténhet velem.
– Mr. Hill, érzi ezt? – nyomta meg a doki a felduzzadt bokámat, mire majd beszartam a fájdalomtól.
– Hogyne érezném? – morogtam, és megpróbáltam körkörösen mozgatni, mire még élesebb fájdalom nyilallt belé.
Remek. Még csak most kezdődött ez az idény, én pedig egyből a kispadra kerülök. Mit fog szólni ehhez az apám?
– Attól tartok, hogy szalagszakadás, de lehet csak megzúzódott. Mindenesetre a röntgenfelvételek után többet fogok tudni mondani – tájékoztatott.
– Meddig van eltiltva a meccsektől? – kérdezte az ügynököm, Sue, aki szintén bejött a vizsgálatra.
– Attól függ. Ha csak zúzódott, akkor az alapszakasz negyedik fordulójában már játszhat. Ha viszont a szalag elszakadt, akkor – attól tartok –, ez a szezon elúszott, és azonnal műteni kell.
Nem. A doki nem viccelt az előbb. Valóban akár a szezonomnak is vége lehet? A hideg futkosott végig a hátamon, ahogy arra gondoltam, egy idényt ki kell hagynom. Tudja valaki ez, mit jelent? Kiesek az edzésekből, a formámból, és mindenből, ami eddig az életem során boldoggá tett. Nem, ez nem lehet igaz, ez biztos valami vicc! Ha pedig nem? Rodger örülhet, hogy még él, mert bizony Isten, ha megtalálom, megölöm, akár sánta vagyok, akár nem!
Rodger a csapattársam, és egyik legjobb barátom. Éppen egy futójátékot játszottunk meg, mikor ez a pöcs, szembe menve a játékhívással hősködni akart azzal, hogy mindenkit leterít, bárhol is álljon, amivel nekem nagyobb utat próbált kinyerni a red zone-ig. Viszont az egyik szerelését rosszul számolta ki, és engem talált el, emiatt a bokám kibicsaklott. Azóta vagyok ebben a kis helyiségben a dokival és Sue-val, miközben a szezon első meccse a pályán folytatódott tovább.
– Jackson? Minden rendben? – tette a vállamra a kezét Sue, amit most is hidegnek éreztem, ahogy maga a nő is egy jégcsap volt.
– Ja, persze – eszméltem fel egy pillanatra az önsajnálatból, de egyből vissza is estem.
– Hogy lehetsz ilyenkor jól? – kérdezte kicsit idegesebben az ügynököm.
– Miért? Te tudsz ennek valamit csinálni? – mutattam a bokámra, ami a vizsgálóasztalon volt felpockolva. – Nem, valóban nem vagyok jól. Viszont próbálom megnyugtatni magam, mert mást amúgy sem tehetek. Egy rossz mozdulat, és a karrieremnek vége, már pedig, ha dühös vagyok, ez óhatatlan.
– Itt is vannak az eredmények – jött vissza a doki a bokám felvételeit a kezében tartva. – Szerencséje van Mr. Hill! Csak megzúzódott, viszont csoda, hogy nem szakadt el, így attól tartok, hogy egy darabig nem léphet a pályára. Legyen szíves két hétig rehabilitálni a bokáját. Utána kezdheti fokozatosan a csapattal a teljes edzéseket – majd elvett az asztaláról egy tépőzáras valamit. – Ez egy bokarögzítő – magyarázta az orvos. – Három hétig kell hordania a járáshoz. Ez fogja megakadályozni, hogy a bokája jobbra-balra mozogjon. Kérem, fokozatosan terhelje magát. Egy hét múlva találkozunk a kontrollon.
– Köszönöm – vettem el a csodaszerkezetet, majd feltettem, és kibicegtem a vizsgálóból.
Sue egészen az öltözőig idegeskedett, és folyamatosan azt ecsetelte, mennyire béna vagyok, hogy képes voltam lesérülni már rögtön a szezon első meccsén. Mintha az apámat hallanám, akivel még várt rám egy hasonló beszélgetés. Egyébként Sue a nevelőanyám volt. Miután hatéves koromban apám a maximalizmusával elüldözte az anyámat, Sue-val jött össze, aki ugyanolyan zsarnok és foci imádó volt, mint ő. Remekül megértették egymást, aminek én ittam meg a levét, mivel nem volt közös gyerekük, akiket tovább szadizhattak volna. Anyámat egyébként a gyerekfelügyelet miatt csak kéthetente láthattam, amióta betöltöttem a tizennyolcat, azóta pedig akkor mentem hozzá, amikor akartam. Jogilag. Gyakorlatilag pedig csak a meccseimen láttam, amikre mindig eljött, bármennyire is próbálta a nyerőpáros elidegeníteni ezektől a programoktól is. Nem akarták, hogy befolyásoljon. Mégis mivel?
– Az a paraszt Rodger! – zsörtölődött tovább a festett sárgahajú nő. – Hogy lehetett ekkora balfasz?
– Nem tehet erről senki! – vettem védelmembe a srácot, akit az előbb még én is meg tudtam volna fojtani. – Szarul estem, és kész! – belöktem az öltöző ajtaját, ahová már nem jöhetett utánam.
Nem volt kedvem az örökös szapulását hallgatni. Mindig mindent kritizált, amit általában kibírtam, de jelenleg túlságosan fájt a bokám ahhoz, hogy őt hallgassam. Komolyan el kell gondolkozom azon, megérné-e egy szállodába költöznöm, amíg nem tudok játszani, vagy anyámhoz, ahová be nem tennék a lábukat, nem úgy, mint a lakásomba. Viszont elhatároztam, ha apám is belekezd a szentbeszédbe, abban biztos lehetnek, nem látják a képemet egyhamar. Talán még zárat is cseréltetek, ha a biztonsági portaszolgálat nem tesz ellenük semmit.
Elbicegtem a szekrényemhez, és próbáltam megtartani egy bokámon az összes testsúlyomat. Nem volt könnyű, elvégre a meccs előtt a mérésen úgy cakk-pakk, ahogy szerelésben voltam, száztizenhatot mutatott a mérleg. Kivettem a csapatmelegítőmet, és ledobtam a legközelebb eső padra. Az külön mutatvány volt, ahogy eljutottam oda. Próbáltam letenni a sérült lábamat is, de minden egyes lépésre erős fájdalom hasított belé, ami arra késztetett, hogy ne erőltessem. Mégis megpróbáltam. Majd beszartam, de sikerült.
Nagy súlyommal lehuppantam a padra, ami megingott, ahogy sebbel-lobbal rátehénkedtem. Levettem a kötelezően hordott védőfelszerelésem, és lecseréltem a kedvenc pólómra. Ráhúztam a kedvenc bandám elhunyt frontemberének fejére a csapatmelegítő cipzárját, hogy ne leselkedjen a kardigánom alól. Valamint azért, mert az eső lehűtötte a hőmérsékletet, és egy kicsit fáztam. Amíg a ruhám felső részét könnyen le tudtam szedni magamról, addig az alsó résszel komoly bajom volt. A harisnyaszűk nadrág, ami a mezűnk alsórészét foglalta magába, nehezen akart lejönni. A bokám minden egyes mozdulatnál ordított, amitől csak még inkább ideges lettem, és próbáltam lerángatni magamról. Legszívesebben leszakítottam volna azt a szart, majd ledobtam volna a földre, és addig ugráltam volna rajta, amíg ki nem szakad. Megpróbáltam lehiggadni, mert nem tehettem meg szegény tegnap kapott mezalsóval, hogy így végezze rögtön az első meccsén. Amennyire tudtam, megpróbáltam óvatosan leszedni magamról, ezzel sikerült kisebb-nagyobb fájdalmaknak kitenni magamat. Akkor jutott eszembe, hogy a megpróbáltatásaim itt nem értek véget, mert volt egy nagy probléma, amire nem gondoltam: a cipőm, amit a szekrény alsó részébe tettem. Ó, hogy esne belé! Mégis, hogy a francba fogok lehajolni oda, vagy éppen felállni, ha leülök a földre? Káromkodtam egy sort, majd inkább visszavettem a stoplis cipőmet.
Nagy nehezen álltam fel a padról, majd bicegtem végig az öltöző ajtaja felé. Kilöktem a lengőajtót, és szembe találtam magam Sue-val, aki ezek szerint végig itt várt rám. Előre féltem, hogy újra elkezd károgni, és komolyan ökölbe szorítottam a kezemet, hogy ne figyeljek a csivitelésére.
Az út a pályáig sokkal messzebbnek tűnt bicegve, mint amúgy, de kibírtam, mire végre kiléptem a fűre, ahol szembe kerültem a pályán zajló küzdelemmel. Ott helyben térdre borultam volna mindenkinek, hogy Sue ide se jöhetett utánam. Neki a kispad mögött a lelátón vagy a VIP páholyban volt a helye, itt csak a sajtósaink lehettek, akik a meccs ideje alatt az interjúinkat kezelték. Odabicegtem a még játékban lévő társaimhoz, majd leültem a kispad nekem szánt helyére. A gáz az volt, hogy nem ilyen helyzetben kellett volna elfoglalnom ezt a széket, hanem mikor mi védekeztünk, nem pedig az ellenük játszó csapat. A két térdemre könyököltem, és úgy néztem tovább a csapattársaim játékát.
Nem nyertük meg a meccset. Csúnyán elvertek minket a harmadik negyedtől. A falba tudtam volna bokszolni idegességemben, de nem tehettem meg, elvégre én csak a második negyedig segítettem a csapatot. A franc essen ebbe az egészbe!
Az edző idegesen járkált fel-alá az öltözőben, ahol már a többiek is átöltöztek. A feszültség tapintható volt. Senki nem mert szólni egy szót sem. Nem szerettük volna megkockáztatni, hogy a melegítős baseballsapkás úr kitörjön a játékunk lereagálásaképpen, de ez elkerülhetetlen volt.
– Nos, fiúk – köszörülte meg a torkát, ami a síri csöndben vérfagyasztóan hallatszott –, ez, amit kint műveltetek, nem egy profi csapathoz méltó – jegyezte meg, majd megakadt a szeme rajtam. – Hill! Mégis mi a faszt fogunk csinálni nélküled négy hétig? Mondd! – ordította le a fejem. – Te pedig Rodger – fordult a haverom felé, aki okozta ezt a szerencsétlen helyzetet –, mégis mit képzeltél, mikor a csapatársadra vetetted magad? Tudod te, milyen szart okoztál ezzel? Esélyünk sem lesz a Super Bowlra, ha ezt a játékot fogom látni a továbbiakban is. De ez nem csak Rodgerre és Hillre vonatkozik! Mindannyian nagy kalap szarok vagytok! Shepherd – most az irányítót szemelte ki. – Tanuljál már meg passzolni! Mindegyik az ellenfél kezében végezte – hitetlenkedett az edző. – Legalább Freeway, te tudtál passzolni helyette, bár a futójátékodat inkább nem is említeném.
Négy év alatt se sikerült megszoknom a stílusát, de a modora sokat segített abban, hogy fejlődjünk. Az öltözőn kívül egyébként nem volt ilyen. Ha úgy volt, mindig megvédett minket. Sokszor egy-egy rosszabb passzban lejátszott meccsünket kikezdte a média, mégis az edző lelkesen állt ki mellettünk, viszont mindig megkaptuk utána a megérdemelt fejmosást.
– Rendben – egyezett meg magával, ami sosem jelentett jót ránk nézve. – Akkor legyen úgy, hogy büntetésből minden nap plusz két óra edzés és harminc kör futás. Ameddig nem nyerünk, nincs szex!
...
Tovább olvasnád? Letöltheted a Google Play Könyvekből és az Apple Booksból.
Minden jog fenntartva!