Nem az, aminek látszik - Jillian
– Ne húzogasd már annyit azt a szoknyát! – szólt rám Suzzy a mai nap tizedjére. Ez már rekordnak számított az elmúlt egy hónapban, mióta itt dolgozom.
Vasárnap volt. Rühelltem ezt a napot. A bár tele volt futballrajongókkal, akik így este hat után eléggé jól érezték magukat. Az „elég jól”-on pedig azt értem, hogy meglehetősen ittasan. Legszívesebben megmondtam volna némelyik baromnak, hogy hova dugja a kezét vagy a megjegyzéseit, de nem tehettem. Kellett ez az állás.
Az év elején derült ki, hogy a szakomon lévőktől megvonják az ösztöndíjat, mert megszűnt az alapítvány. Ahhoz, hogy az utolsó két félévemet el tudjam végezni, nekem kell kifizetnem. Ez egy hónappal ezelőttig egészen tűrhető opció volt, míg az újság, ahol három hónapot lehúztam, egyik pillanatról a másikra be nem csődölt. Szóval most egy bárban szórakoztathatom az ittas vendégeket, mint pincérnő. Szuper.
– Hé, szivi! Hozzál már egy korsót apucinak! – kiáltott oda egy benga állat, pedig még a közelében sem voltam.
Természetesen a vendég az első, így mosolyt erőltettem az arcomra, és kivittem neki. De azonnal meg is bántam, mert az a mamlasz rávágott egyet a fenekemre.
– Köszi, szivi! Nem maradsz itt egy kicsit szórakoztatni minket, amíg nem kezdődik a meccs?
Csak el akartam slisszolni válasz nélkül. Úgy akartam tenni, mintha nem hallottam volna a kérdést, ami ebben a hangzavarban hihető is lett volna. De az a bunkó megragadta a karomat, és nem engedett elmenni.
– Éppen dolgozom! – igyekeztem a legeslegkedvesebb mosolyomat elővarázsolni.
– Adok száz dolcsit, ha most itt maradsz, és minket szolgálsz ki.
– Bocsi, de azt nem lehet. Mennem kell a másik asztalhoz – próbáltam kiszabadulni a szorításából.
– Százötven?
– Nem! – úgy éreztem muszáj kicsit erőteljesebben szólnom, de továbbra sem engedett el.
– Ha a hölgy azt mondja, hogy nem, akkor fogadd el! – egy kábé százkilencven centi magas, szélesvállú izompacsirta lépett elő a semmiből.
– Mégis kinek képzeled magad? – vágta oda benga barátunk, de a karomat még mindig satuként fogta.
– Annak, aki, ha nem ereszted el a hölgyet, úgy péppé ver, hogy anyád sem ismer majd rád.
– Hagyjad, Hugh! Igaza van!
– Hallgass a haverodra! – mosolyodott el gúnyosan a védelmemre siető pasi.
– Menjünk is innen, úgyis egy szar hely! – a piás morogva végre elengedett, majd a pulthoz ment, és rendezte a számlát. Örömmel néztem, ahogy távozik az ajtón.
– Vendégem vagy egy italra – fordultam megmentőm felé, mihelyt véglegesen elmúlt a veszély.
– Nem kell megköszönnöd!
– Dehogynem! Mit szeretnél?
– Egy sarkot, ahol csendesen lerészegedhetek.
– Nehéz nap? – kérdeztem, miközben pásztáztam a helyet, hátha találok valami zugot. – Nézd, ott van egy üres box! Viszont onnan nem látszik a meccs, ha azt is nézni akarod.
– Tökéletes! Egy üveg whiskyt kérek! – majd elviharzott.
Ez most komoly? Ugye nem gondolja komolyan, hogy az egész üveget ki fogom fizetni? Most mit tegyek? Utána menjek? Gondolkozz Jillian!
Visszaszlalomoztam a tömegben a pult mögé, és levettem a polcról, amit az izompacsirta kért, majd odamentem hozzá.
– Ugye nem gondolod, hogy az egészet ki fogom fizetni? – állt meg a levegőben a kezem.
– Mondtam, hogy nem szükséges fizetned azért, mert én nem voltam egy bunkó, mint itt mindenki – mutatott a kivetítő előtt várakozó tömeg irányába. – De ha ennyire akarod, akkor hozz egy üveg vizet is légyszi, az nekem elég köszönet.
– Még, hogy nem bunkó... – dörmögtem az orrom alatt, miközben a vízért mentem.
🏈
– Jilly, mi legyen a sráccal az utolsó boxban? Szólsz neki, hogy lassan zárunk, vagy szóljak én?
Francba! Azt hittem, hogy régen elment már. Olyan sűrű volt a tömeg, olyan sok volt a pofátlan alak, hogy nem volt időm arra menni, ahol ő van. Oké. El is felejtettem, hogy ott ül valaki, de ezt a világért sem vallanám be, mert azonnal kirúgnának.
– Megyek, és megmondom neki – sóhajtottam.
Ahogy odaértem, a világ legszánalmasabb látványa fogadott. Az izompacsirta a poharát fogta, lötykölte a borostyánszínű italt, mintha abban lenne minden gyógyír. Az arckifejezése összetört volt. Meg akartam tudni, mi történt vele, de nem tartozott rám, így elvetettem a kérdést, mielőtt még kimondtam volna.
– Mindjárt zárunk!
– Volt már olyan az életedben, hogy minden egy hétvége alatt elszaródott, amit addig gondosan felépítettél? – nézett hirtelen a szememben.
Jól ismertem ezt az érzést. Találkoztam vele, mikor behívtak az egyetem pénzügyi osztályára, és közölték, hogy pápá ösztöndíj.
– Ömm... Igen.
– Ha itt végeztél, akkor lenne kedved segíteni elfogyasztani ezt a maradékot? – mutatott a háromnegyedig tele üvegre. – Tudom, hogy nehéz napod volt. Ismerem a futball szurkolókat. Némelyikük elég elvetemült tud lenni, ha iszik.
– És honnan tudjam, hogy te nem vagy elvetemült? Esetleg egy sorozatgyilkos?
– Bizalom. Én bízom abban, hogy nem fogod elárulni senkinek, hogy láttál ennyire szétcsúszni, te pedig bízz bennem, hogy nem fogok semmi olyat tenni, amit nem akarsz.
Nagy volt a kísértés. Ezután az este után rám fér egy kis lazítás, de másnap akkor is be kell mennem délután a vizsgáimra, szóval annyira nem engedhetem el magamat.
– Tíz perc és szabad vagyok. Várj meg az ajtó előtt! – válaszoltam végül.
Életem egyik legjobb döntése volt.
...
Minden jog fenntartva!